Boldog húsvéti ünnepeket!

Dr. Joó Sándor: Boldog húsvéti ünnepeket! 

"Visszamenének azért a tanítványok az övéikhez. Mária pedig künn áll vala a sírnál sírva. A míg azonban siránkozék, behajol vala a sírba; És láta két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, a hol a Jézus teste feküdt vala. És mondának azok néki: Asszony mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt. És mikor ezeket mondotta, hátra fordula, és látá Jézust ott állani, és nem tudja vala, hogy Jézus az. Monda néki Jézus: Asszony, mit sírsz? kit keressel? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az, monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt. Monda néki Jézus: Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbóni! a mi azt teszi: Mester! Monda néki Jézus: Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez. Elméne Mária Magdaléna, hirdetvén a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondotta néki."

(János 20,10-18)

Ma reggel mindnyájan ezzel köszöntöttük egymást: Boldog húsvéti ünnepeket kívánok! 

Tudjuk-e mit jelent ez? Mikor van valakinek igazán boldog húsvéti ünnepe? Akkor, ha szép tavaszi napsugárban, vidám családi körben, jó ebéd mellett gondtalan pihenéssel töltheti el a mai és a holnapi napot? Ugye nem? Hanem akkor, ha az a húsvét hasonlít valamelyest arra az első húsvéti napra... Mert az első húsvéti nap igazán boldog nap volt. Mindenkit, aki csak hittel vett részt benne, nagy öröm ért. A szomorú emmausi tanítványok megvigasztalódtak, a kételkedő Tamás megbizonyosodott, a síró Mária Magdaléna arca kiderült, a hűtlen Péter bocsánatot nyert, minden bánat, keserűség, kétségbeesés, fájdalom örömre, reménységre, bizalomra fordult... Amilyen szomorú volt még a húsvét reggel, olyan fénylő, ragyogóvá lett már a dél és az este! Reggel még siránkozás, estére pedig már mindenütt csak ujjongó örvendezés! Igen, az az első húsvéti nap valóban boldog nap volt! És mi tette ilyen boldogsággal teljes nappá, ünneppé? Nos, a Jézus feltámadásáról való meggyőződés, a feltámadott Jézussal való találkozás! Ma is ebben áll az igazi húsvéti öröm: Jézus feltámadásáról való meggyőződésben és a feltámadott Jézussal való találkozásban! Ennél kevesebb boldogsággal ne érjük be mi se!

Igen, csakhogy az nem megy olyan könnyen! Maga a hír, a feltámadás híre, olyan képtelenül hangzik, hogy nem is olyan egyszerű őszinte szívvel hitelt adni neki. A feltámadás, a halálból való megelevenedés olyan gondolat, olyan fogalom, ami semmiképpen sem fér bele a mi gondolataink és fogalmaink keretébe. Sehogyan sem illeszthető bele a mi emberi lehetőségeink és váradalmaink dimenziójába. Teljességgel kisiklik a tapogató, kutató kezeink közül. Azt sokkal könnyebb elképzelni, hogy valaki elhagyva ezt a földet, másik bolygóra tér, mint azt, hogy valaki elhagyva a halált, a másvilágról ide elevenen visszatér. Mert ahhoz már hozzászoktunk, hogy a halál komoly dolog, nem lehet vele játszani. Sőt, minden tapasztalatunk azt mutatja, hogy csak a halál az igazán mindenható, végül mindenki leteszi előtte a fegyvert és kapitulál neki. Pedig az egész világ mozgósít a halál ellen. Mozgósítva van az egész emberi tudomány, technika, minden laboratórium, minden kórház a halál hatalma ellen. És az egyetlen, amit ennek a nagy közös igyekezetnek engedélyez a halál annyi, hogy pár esztendővel későbbre halasztódik. Valóban meghosszabbodott az emberi élet, de mit számít ez a halálnak, azt a néhány évet, vagy akár évtizedet engedélyezheti nagylelkűen az embereknek, hiszen végül úgyis bizonyos a zsákmánya felől. Megszökni előle úgysem lehet!

És különben olyan időben élünk, amelyik minden előzőnél jobban a halál hatalmaitól fenyegetett idő. Olyan technikai hatalom van emberek kezében, amivel elképzelhetetlen pusztulást, szörnyű halált lehet előidézni. És az emberek ahelyett, hogy megrémülnének ettől a hallatlan felelősségtől és keresnék egymás felé a közeledést, csak még tovább mélyítik a bizalmatlanság szakadékát, fokozzák az egymás elleni indulatot és szinte napról-napra növelik a nagy halál rettentő veszedelmét. Meg azután a magunk kis élete is minden pillanatban a haláltól fenyegetett élet, a halál börtönébe bezárt élet!...

És a halálnak ebben a világában történt volna meg az, hogy Krisztus feltámadott a halálból? Hát bizony, jó lenne, ha valóban, ténylegesen, igazán így lenne! Óh, de jó lenne, ha valaki megmutatná végre ennek a zsarnoki hatalomnak, a halálnak, hogy mégsem mindenható! Hogy nem is olyan nagy úr, mint amilyennek mutatja magát. Hogy nem is igaz, hogy vége mindennek, ha egyszer jön, megjelenik. Óh, de jó lenne hinni a húsvéti hírt, megbizonyosodni a feltámadás valóságáról! De lám, azok sem tudták elhinni, akik legelőször hallották. El sem tudták képzelni, hogy valaki megtörheti a halál mindenhatóságát. Számukra Jézus is végérvényesen csak halott volt, Akivel szemben nem marad más teendő, mint bebalzsamozni a holttestét. Íme Mária sír, már látja az üres sírt, a feltámadás drága jelét, már ott áll Jézus előtt, már beszél Vele - és még mindig sír. Még mindig a halott Jézust keresi, még mindig a halál igézete alatt van, még mindig eszébe sem jut az a gondolat, hogy itt valami csoda történhetett! De hát nem így vagyunk-e mi is? Pedig mi is hallottunk már a húsvéti hírről, óh, nagyon is sokszor. Ismerjük az Igéket, amelyek arról szólnak, hogy Jézus föltámadott. Kétezer éve hirdeti a keresztyén egyház az egész földön, minden nyelven, hogy valóban föltámadott, mégsem tudunk a halál mindenhatóságának az igézete alól szabadulni. Az egész húsvéti hír a feltámadásról alig több számunkra, mint csak bibliai igazság, egyházi dogma, tiszteletreméltó hagyomány, vagy talán éppen üres beszéd. Szóval, nem realitás, nem megragadó, életet átható és megújító valóság. A feltámadás elméletét valljuk csak, de a feltámadás erejét nem érezzük. Énekeljük mi nagyon szépen: “Krisztus feltámadott...” de ennek semmi különösebb hatása nincs ránk. Akkor azután természetes, hogy a tavaszi napsugár simogatásában, meg a jó enni-, innivalóban kell keresni a húsvéti ünnepek boldogságát.

De hogyan lehet hát megbizonyosodni a halál hatalmával szemben a feltámadás valóságáról? Atyámfiai, itt van egy titok. Mégpedig az, hogy csak egyetlen egy Valaki van, Aki a feltámadás képtelen hírét úgy adhatja tudtára valakinek, hogy beleremeg az egész valója, ez az egy Valaki pedig maga a feltámadott Úr! Itt ebből a történetből nagyon jól látszik, miként keletkezik a húsvéti bizonyosság. Nem úgy, hogy egy ember kutat, töpreng, számol, spekulál, elmélkedik, okoskodik és lassan eljut a bizonyosságra, hanem úgy, hogy a kételkedő, szomorkodó, értetlenül álló, ellenséges érzületű embert megszólítja Jézus! Sohasem a mi gondolkodásunk, értelmünk ragadja meg a feltámadás csodáját, hanem a feltámadás ereje ragadja meg értelmünket és kényszeríti térdre a feltámadott Úr előtt! Tehát úgy keletkezik ma is a bizonyosság, mint itt az arimátiai József kertjében, hogy tudniillik Ő jelen van, Ő megszólít, hogy Ő kinyújtja a segítő karját felénk, hogy Ő ránk tekint, hogy Ő megerősít, hogy Ő felemel, hogy az Ő oldaláról jön a bizonyosság, valóságos jelenléte belesulykolja az Ő feltámadásának a valóságát az Övéi lelkébe.

Egyikőnk sem magától jut el a feltámadás bizonyosságára, hanem Ő jön, Ő szól: Mária! Vagy Saul, vagy Augustinus, vagy Kis Péter. Tehát néven szólít, és egyszerre átmelegszik a szívünk, megnyílnak a szemeink, kigyúl bennünk a boldog hit: “Feltámadott!” Valóban feltámadott!
Azt mondtam: Ő jön hozzánk, Ő szólít meg... Hogyan? Óh sokkal egyszerűbben, mint gondolnánk. Nézzétek itt a történetben is, olyan egyszerűen, olyan természetesen megy végig a kerten, hogy Mária Magdolna azt hiszi Róla, hogy a kertész az. Nem úgy suhan a fák levelei között, mint egy szellemalak. Annyira odatartozik ahhoz a kerthez, hogy az ember azt gondolná, ez maga a kertész kell hogy legyen. És amikor végigmegy egy gyárban, akkor olyan, mint aki egészen beletartozik abba a gyárba, és ha belép egy hivatalba, éppen olyan, mintha valami hivatalos ügye lenne ott... Jézusnak ebben az alakjában éppen azt látom, hogy Isten nem messziről néz át életünk fölött, mint egy távolba meredő tekintetű Szfinx, hanem benne van, belevegyül a mindennapi életünkbe. A falusi emberek számára Ő is olyan, mintha falusi paraszt lenne. Nagy városban Ő is olyan, mintha városi ember lenne. Királyi palotában, mintha Ő lenne a király, diákok között, mintha Ő is diák lenne, öregek között, mintha Ő is öreg lenne. Így van benne Jézus mindannyiunk mindennapi életében minden pillanatban... Mária Magdolna, aki Jézust ott a kertben kertésznek gondolta, épp azért ment volna el mellette, mert annyira belesimult Jézus abba a környezetbe, amelyikben Mária akkor volt. Bennünket is az a veszély fenyeget, hogy azért megyünk el Isten mellett, az élő Jézus mellett, mert sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, sokkal reálisabban ott áll előttünk, mint ahogyan elképzelnénk. Például látunk valahol két embert menni a templomba és azt mondjuk: nicsak, ott megy X meg Y, de azt már nem látjuk, hogy tulajdonképpen Jézus megy ott és hív, hogy menjünk Vele mi is. Vagy látunk egy beteg gyermeket a kórházban, de nem vesszük észre hogyan áll ott Jézus a gyermek mögött készen arra, hogy megszólítson. Hallgatjuk ezt a prédikációt, és azt hisszük, emberi szavak hangzanak a szószékről, pedig maga Jézus van itt, e közönséges, mindennapi szavakban Ő akar belépni az életünkbe. Eszünkbe jut egy elhagyatott, magányos öreg, meg kellene látogatni, talán el is megyünk hozzá, és nem ismerjük fel Jézust, pedig Ő akart ott találkozni velünk... Ott van az élő Jézus mindenütt, csak mi nem ismerjük fel, azt hisszük, hogy hiszen ez csak egy kertész, vagy lelkipásztor, vagy egy nyavalyás, segítségre szorult embertársunk. A húsvét éppen azt hirdeti, hogy Jézus itt van, Jézus mindenütt ott van, és ha nem látjuk meg, nem azt jelenti, hogy Ő nincs ott, hanem azt, hogy miként Mária Magdaléna is a kertben, nem jól nézünk, nem jól látunk. Sőt hadd mondjam meg azt is egészen határozottan, hogy most, ebben a pillanatban ráteszi a kezét a válladra, személyesen megérint, megszólít, a neveden hív csak téged, magadat, mint Máriát. Egészen határozottan mondom, hogy Jézus ebben a pillanatban ott áll melletted, mintha ezt mondaná: Íme élek! Ne féljetek hát hinni a feltámadás valóságában, a feltámadott Jézusban.

Ma már túl van azon a modern emberi tudomány is, hogy csak azt tartsa valóságnak, létezőnek, amit meg tud érinteni és meg tud magyarázni magának, amit ki tud számítani és le tud műszerekkel mérni - merjetek hinni Jézus Krisztusban, Aki halott volt és íme él, és Aki bennünket is fölhív arra, hogy éljünk Vele, hogy örökké éljünk!

Nézzétek ezt az előbb még kétségbeesett Máriát, milyen boldog! Most már újra van reménysége, hivatása, feladata: elhirdetni a csodahírt, hogy Jézus feltámadott, hogy látta az Urat... Mintha az egész szomorú világ megváltozott volna. De meg is változott, mert kiáradt rá a feltámadás fénye, és így most már minden egészen más. Így most már érdemes élni, akármilyen nehéz is, újra kezdeni, küzdeni, szenvedni, még meghalni is, mert Jézus feltámadott, mert Jézus él, mert van feltámadás. Mindig ilyen csodát tesz a húsvéti hit.

Ismeritek Goethe Faustjának a történetét? A megfáradt tudós nem akarja tovább vinni az élet terhét, éppen ajkához emeli a méregpoharat, amikor a közeli templomból áthallatszik a húsvéti ének: “Krisztus feltámadott, szívek örüljetek, ünnepet üljetek!” Csak egy hír, de elég erős arra, hogy elragadja Faust ajkáról a kelyhet, hogy visszaszólítsa ismét a létbe, hogy a végső elszánt tettől visszatartson egy kétségbeesett embert. Ha még a feltámadás híre is elég erős arra, hogy megtartson a földi életben egy embert, hát még a feltámadott Jézus személye milyen erőt önthet abba, aki hisz Benne! Ha az első keresztyének nem hittek volna feltétlenül a Feltámadottban, okvetlenül alulmaradtak volna egy egész pogány világgal szemben. Az élő Jézusban való hit tartotta őket is életben és vitte győzelemre a világban. A síron is diadalmaskodó Jézus személye olyan erőt adott nekik, amilyen még halászoknak és kézműveseknek soha azelőtt nem volt a világon!

Soha ne adjátok föl a reményt, soha ne csüggedjetek el, soha kétségbe ne essetek, nektek élő Jézusotok van! A húsvéti hitű ember sohasem lehet az eseményeket passzív belenyugvással, lemondó megadással tudomásul vevő ember. Ezt a szót: belenyugodni, ki kellene törölni a szótárunkból. Ilyen nincs a Bibliában. A belenyugvás pogány erény. Csak a hitetlen vigasztal így: Nyugodjál meg benne. Isten sem nyugodott bele Jézus halálába. Ezért lett húsvét. És milyen jó, hogy Isten nem nyugodott bele abba, ami nagypénteken történt, hiszen akkor ott nem elvégeztetett volna valami, hanem tönkrement volna minden! Mivel Jézus föltámadott, ezért tudjuk, hogy a kereszt nem a hívő belenyugvás jele, hanem a legnagyobb győzelem jele. A hívő ember mindig szent lázadó ember! Persze sohasem Isten ellen lázad, hanem a bűn ellen, a Sátán ellen, meg a halál ellen. Nem nyugszik bele, hogy például szétesett egy családi élet, és ezen már nem lehet változtatni, hogy diadalmaskodik a gonoszság, hogy pusztulás készül a világban, hogy hitetlen a világ, hogy nem sikerül egy jó ügy, hanem újrakezd, küzd, remél, hisz mindenek ellenére! Sőt, még amikor a nyitott sírba eresztenek le egy koporsót, a keresztyén ember akkor sem áll ott belenyugodva a változhatatlanba, hanem még akkor is, mint egy örök lázadó, a feltámadásban hisz!

Drága Testvéreim! Ti megfáradt és megterhelt emberek, ti halál jegyesei és rabjai, ti csalódott, csüggedt lelkek, ti, akiket megpróbált és meggyötört az élet, halljátok meg az Isten erejéről szóló győzelmi éneket, a halál fölötti diadal boldog csodáját: Jézus Krisztus, a mi Megváltónk, föltámadott! Ő, az élő Jézus kíván és ad így nektek most igazán boldog húsvéti ünnepeket!

Ámen.

Dátum: 1959. március 29. Húsvét.