Wilhelm Busch:
Hogy lehet így élni?
Mint fiatalember bizonyos ideig egy elragadó kisvárosban éltem. Ha a várhegyről lenéztem a szürke háztetőkre, az öreg tornyokra és a repkénnyel befuttatott falakra, azt kellett gondolnom, hogy itt a békesség hazája. Csakhogy…Nemsokára több meghívást kaptam különböző családoktól. Alapos trakta után megindult a pletykaáradat. Hamar rájöttem, hogy az emberek életét itt soha véget nem érő veszekedések töltik ki.
A legizzóbb tűzfészek az az ellenségeskedés volt, mely két szerteágazó rokonságú család között tombolt. Mindkét család meghívott, és nagy szeretettel megvendégelt. Viszont végig kellett hallgatnom a kiadós kritikát a sógorok és unokaöccsök haszontalan viselkedéséről.
Akkoriban még fiatal voltam, és lángoló idealizmus fűtött. Nem csoda, hogy elhatároztam: elvállalom a „mentőangyal” szerepét. Meghívtam tehát mindkét családból az összes illetékest egy szép nyári estén a város előtti kerti lugasba barátságos beszélgetésre.
El is jöttek! Gyönyörű este volt. A nap ünnepélyesen bukott le a hegyek mögött. Csodálatos békesség borult az egész vidékre.
Az én lugasomban azonban kitört a világháború. Válogatottabbnál válogatottabb szemrehányásokat vagdaltak egymás fejéhez. Egyszerre beszéltek, túlkiabálták egymást, alig tudtam a tettlegességet megakadályozni.
Lassan azonban a legnyelvesebb asszony szóáradata is kiapadt. Szívükhöz tudtam szólni, egyenetlenségeket elsimítani. Végre hosszas rábeszélés után elértem: kezet nyújtottak egymásnak, még egy szép esti éneket is elénekeltünk. Aztán mindenki megbékélve hazament.
Szinte úsztam a boldogságban. Nem is mentem, szárnyakon lebegtem a gidres-gödrös utcán.
Utam másnap reggel a piacon vezetett keresztül. Összetalálkoztam az egyik asszonnyal a tegnap esti társaságból. Odasiettem hozzá. De még mielőtt egy szót kiejthettem volna a számon, ő már nekem esett: „Hallotta, mit mondott a sógornőm tegnap este hazafelé?” És megeredt belőle a felháborodás, a szemrehányás.
Valósággal elszédültem.
„De hiszen tegnap este békét kötöttek!”
„Békét? – rikácsolt az asszony. – Még csak most kezdődik igazán!” Azzal odafordult a legközelebb álló kofához: „Hogy adja a babot?”
Leforrázva álltam ott, én, szegény bolond. Még csak most kezdődik igazán! Sajnos, az asszonynak igaza volt. Átéltem, mint fiatal keresztyén életem első keserű csalódását.
Akkor tanultam meg, hogy az emberek gonoszságát nem lehet néhány jó szóval megváltoztatni. Ezt egyedül az Úr Jézus tudja, Aki így szólt: „Íme, én mindent újjá teszek.” És hogy milyen módon teszi, azt Pál apostol írta le számunkra:
„Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, ímé újjá lett minden!”
(2Kor. 5:17).