Rolf Höneisen
Fontosak vagyunk Istennek?
Isten mindent lát, Isten mindent tud..., de vajon valóban törődik velünk?
Bolygónkon emberek milliárdjai élnek, akiket a Teremtő megteremtett, akart és szemmel tart. A világ eseményei és személyes sorsok láttán mégis sokan felteszik a kérdést: Fontosak vagyunk Istennek? Egyáltalán törődik velünk?
Sok száz évvel ezelőtt valaki felpillantott a csillagos égboltra. Amit látott, az kérdezésre indította: "Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó - mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?" (Zsoltárok 8,4-5).
Európában a növekvő "fényszennyeződés" miatt már nem magától értetődő, hogy lehet látni a csillagos eget. Nemrég hihetetlen dolgot jelentettek be csillagászok: Nyugat-Európában már szinte senki sem élvezheti a tiszta csillagos égbolt látványát. Az USA és Nyugat-Európa lakosságának 99%-át fosztja meg a városok, falvak és utak vakító műfénye a csillagok zavartalan szemlélésének lehetőségétől. A mesterséges világosság elnyeli a háttérben lévő csillagok fényét. Emiatt az Európai Unió lakosainak fele és az Egyesült Államokban élők kétharmada már nem képes szabad szemmel látni a Tejút csillagsávját sem. A sok fényreklám és utcai villanyoszlop eltakarja a városlakók szeme elől a csillagokat. Így aztán hiányzik belőlük a hódolatteljes tiszteletnek az az érzése is, amely hajdan a zsoltárost ámulatra indította a világegyetem teremtőjére gondolva.
A csillagászoktól tudjuk, hogy Napunk a mi tejútrendszerünk öt milliárd napjából csak az egyik. A csillagok tulajdonképpen napok. Tejútrendszerünk pedig nem tartozik a különösen nagy galaxisok közé, csupán egy a 200 milliárd csillagrendszer közül. Ezek a galaxisok ugyancsak tele vannak csillagokkal. - Az egész univerzum Teremtőjének jelenthet-e egyáltalán valamit egy közepes galaxis egyik kis naprendszerének egy parányi bolygóján élő egyetlen ember?
Két évvel ezelőtt született Amerikában egy gyermek. Laboratóriumban nemzették. Az így keletkezett, még néhány sejtes stádiumban lévő embriónak megvizsgálták az örökítőanyagát. Azután rá esett a választás, ugyanis ennek az embriónak voltak leginkább olyan csontvelősejtjei, amilyenekre hatéves beteg nővérének sürgősen szüksége volt. Ezt az embriót választották tehát ki, ő tovább élhetett, beültették édesanyja méhébe.
Egyikük élhetett; egy a tizenhárom közül. Mert a biztonság és a választék kedvéért még további tizenkét embriót nemzettek lombikban, s azokat is tesztelték - végül pedig alkalmatlanként leselejtezték őket. Ők nem élhettek.
Mit gondol erről Isten? Vajon számára csupán sejthalmazt jelentenek az embriók, vagy fontosak Neki? Hát nem gondolta bele a magzati sejtekbe már mindazt, amivé az illető majd lehet?
Isten saját képére teremtette az embert - olvassuk a teremtés leírásában. Svájcban pl. évente több mint 12.000 ember életét oltják ki abortusszal, még mielőtt megszületnének. Mit érez Isten irántuk? Fontosak Neki? Fontosak vagyunk mi Istennek?
Amikor Izráel népe Egyiptomban volt fogságban, és kényszermunkát kellett végezniük, már csak nehezen tudták elképzelni azt, hogy Isten törődik velük, s egy napon meg fogja változtatni a helyzetüket. Úgyhogy már alig volt erejük hinni, hogy valóban be fog következni, amit Mózes által újra meg újra megígért nekik.
Jób barátai mulattak azon, hogy Jób azt képzeli magáról, jelenthet valamit a világegyetem teremtőjének.
A Prédikátor könyvének írója általános érvénnyel vetette fel a kérdést, hogy egyáltalán van-e valaminek is jelentősége a nap alatt. Vagy végső soron mégis egyszerűen értelmetlen lenne minden? Van-e értelme az életemnek? Hiszen Isten azt tesz, amit akar... Van-e a hitéletemnek értelme... hiszen egyik övön aluli ütés jön a másik után... Mit csinálunk az ilyen érzésekkel? Mit teszünk, amikor csüggedtek, elbátortalanodottak vagy kétségbeesettek vagyunk? Válaszol erre Isten?
Az ősi prófétai könyv, Ézsaiás könyve 49. részének 16. versében olvasható egy mondat, amelyet előszeretettel nyomtatnak képeslapokra és poszterekre: "Íme, tenyerembe véstelek be" vagy más fordítás szerint: "Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged".
Ez a mondat egyike a legkedveltebb igeverseknek. Tulajdonképpeni erejét azonban csak akkor fejti ki, ha megértjük, kinek mondta ezt Isten, és milyen helyzetben voltak ezek az emberek. Isten ezt Izráel népének mondta, amikor az mélyponton volt - valósággal depresszióban. Kánaán földje lerombolva. A babiloni katonák benyomultak a szentek szentjébe. A templomot megszentségtelenítették, a fővárost megsemmisítették, az országot felégették. A munkaképes férfiakat és nőket láncra verve tömegesen hurcolták el Babilóniába. - Ez volt a babiloni fogság ideje.
Amit az izráeliták akkor éreztek, jól érzékelteti a 137. zsoltár 1. verse: "Amikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Sionra gondoltunk." Mert egy nagy kérdés gyötörte őket: Fontosak vagyunk még Istennek? Hát ez a következménye annak, ha valaki Isten népéhez tartozik, ez jár azért, hogy hisz Istenben?
Az egyház sok évszázados története során újra meg újra ez előtt a kérdés előtt álltak és állnak hívő emberek: a hugenották Franciaországban, az anabaptisták a reformáció idején; a kommunizmusban, Szudánban, Kínában, Afganisztánban élt és élő keresztények. Számukra létfontosságú ez a kérdés: Fontosak vagyunk Istennek? Törődik még velünk?
Az izráelitákra Babilonban tartósan nehezedő nyomás olyan erős volt, hogy minden reményüket elvesztették. Ők nemmel válaszoltak: "Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!" (Ézsaiás 49,14). Ez egy kapcsolat végét jelenti. Katasztrofális, ha ezt kell mondanom: Igen, évekkel ezelőtt én is azt gondoltam, hogy ismerem Istent. De most, ebben a helyzetben, amikor olyan hosszú ideje hiába imádkozom Isten segítségéért, azt kell mondanom, hogy elfeledkezett rólam az Isten. Ez lelki-szellemi fegyverletétel. Ez maga a teljes üresség, félelmet keltő sötétség, nyomasztó reménytelenség, súlyos csalódás. Egy kapcsolat tönkrement.
Ezen a ponton, ott Bábelben, egy Általa rendelt időpontban Isten megint beszélni kezdett népéhez. Miután Izráel Vele kapcsolatban kimondta a nemet, Isten először is egy szónoki kérdést tesz fel egy a teremtett világból vett kép segítségével: "Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya?" (Ézsaiás 49,15a). El tud-e feledkezni egy nő valaha is az általa szült gyermekről? Lehet egy gyereket kivetni, elűzni a háztól, megszakítani vele a kapcsolatot, méghozzá kölcsönösen. Igen, ezt lehet - de elfelejteni azért mégsem fogja egy anya a gyermekét. Isten ezt a felismerést vonatkoztatja aztán magára: "Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be" (Ézsaiás 49,15b-16a).
Isten nem akar megfeledkezni gyermekeiről. Elhatározása nyomatékosítására és érthetővé tételére használja ezt a szemléletes képet: Amennyiben egy ember a hit által Isten gyermekévé lett, szellemében újonnan született a Krisztusban elnyert bűnbocsánatnak köszönhetően, akkor ettől kezdve Istenhez tartozik, amint egy kéz vonalai is ahhoz a tenyérhez tartoznak. Ez pedig nem merő véletlen, hanem Isten akaratából történt, tevékeny beavatkozása révén: Isten markaiba metszi azokat, akik hisznek, bíznak Benne, és engedelmeskednek Neki. Életük az Ő kezében van.
Hogy Isten így tesz, az kegyelmének kifejeződése. Aki hívő keresztény, az Hozzá tartozik, még akkor is, amikor nem érzi már az Ő közelségét. "Aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény, bízzon az Úr nevében, és támaszkodjon Istenére!" (Ézsaiás 50,10b). A halálnak a völgyében is jelen van Ő, s akkor is a hívővel van, amikor az levert, vagy nem lát már tovább.
A babiloni fogság idején, amikor már semmi remény nem látszott, Isten kezdi megválaszolni Izráel kérdéseit a megmenekülésre vonatkozóan. Felelete fénysugárként hatol be a sötétségbe. Isten valami újat hirdet meg. Az Ő eljövendő szolgájáról beszél. Ézsaiás könyvének 42-53. fejezeteiben sűrűn követik egymást ezek a próféciák. Különösen jelentőségteljes isteni kinyilatkoztatásról van itt szó, amely a Messiás eljövetelére utal. Ő Isten válasza, amikor az emberek Isten után érdeklődnek.
Ezt a Szabadítót Isten a "fájdalmak férfia"-ként írja le, akit megvetnek és elhagynak az emberek. Sokak számára ez már akkor érthetetlen volt, és az ma is. Hiszen ezzel Isten mindenhatóságának a jó hírét teszi kockára. Isten akkor Ézsaiásnak és Izráelnek olyan tervet jelentett ki, amelyhez sokkal több bátorság, alkotóképesség és szenvedésre való készség kellett, mint amire ember képes lehetne. Ez a terv szétfeszíti képzelőerőnk határait. Ember ilyet soha ki nem talált volna: amikor Izráel 2700 évvel ezelőtt Babilonban sírt, Isten késznek mondta magát arra, hogy egy napon az emberek között éljen.
Ő törődik azokkal, akiket eljegyzett a halál. A karácsonyi örömhír időszerű. Isten emberré lesz. Hordozni fogja betegségeinket, magára veszi fájdalmainkat, bűnünk miatt fogják átszegezni és összetörni. Ez volt Isten válasza a szenvedő Izráelnek.
Hogy jön el Isten? Ézsaiás 7,14: "Íme egy fiatal nő teherben van, és fiút fog szülni, és Immánuélnak (= velünk az Isten) nevezik el." Isten nem forgószél vagy tűzvihar képében jön el az emberekhez, hanem a lehető legkevésbé veszélyes emberi formában: sejtként, embrióként - magzatként, amely sejtről sejtre növekszik egy nő méhében, majd csecsemőként elhagyja annak testét, hogy osztozzon velünk földlakókkal parányi bolygónkon élt életünkben.
Isten Fia itt nálunk a földön 33 éven keresztül saját bőrén tapasztalta, mit jelent embernek lenni. Ember, mint mi, "hogy (...) megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak" (Zsidók 2,15).
Fontosak vagyunk Istennek? Jézus ezt a kérdést életével és halálával egyszer s mindenkorra nyomatékosan megválaszolta. Ő pedig "a láthatatlan Isten képe", ahogyan a Kolossé 1,15 fogalmaz. A Fiúban látjuk az Atyát.
Milyennek írta le Jézus Istent?
Egyszer egy pásztorhoz hasonlította Istent, aki hátrahagyja 99 juhát az akolban, hogy fáradhatatlanul keressen egyetlen elkóborolt állatot.
Egyszer egy apához hasonlította Istent, aki nem szűnik meg gondolni hálátlan fiára, bár van még neki otthon egy jól sikerült fia is (vö. Lukács 15).
Egyszer pedig egy gazdag emberhez hasonlította Istent, aki nem tartja méltóságán alulinak megnyitni díszes fogadótermének ajtaját egy sereg lecsúszott alak előtt, és vendégül látni őket (vö. Lukács 14,21-24).
Ilyen példázatokkal mutatja meg nekünk Jézus a láthatatlan Isten jellemét: Isten nem faj, tekintély vagy kinézet alapján szereti az embereket, hanem azért, mert az Ő teremtményei. Mindannyian fontosak vagyunk Istennek. Ő olyan értékesnek tekint bennünket, hogy egészen személyes érdeklődést mutat irántunk. Isten bizonyítékát adta szeretetének. Ezért mindenre kész volt, először Galilea dombjain és utcáin, végül Jeruzsálemben a fakereszten.
Jézus megtestesíti azt, amit Ézsaiás próféta megjövendölt: Eljött szolgaként a világba. Az embereknek nem volt helyük az Ő számára. Elutasították, és mindenki elhagyta. - Éppen ezzel tudta szemléltetni nekünk, hogy a föld legjelentéktelenebb embere sem vész el, ha a hit által be van vésve Isten tenyerébe. Isten kezének egy vonala akkor az ő nevét viseli.
A 102. zsoltár 16-23. versében ez áll: "Félik majd, Uram, nevedet a népek, és a föld királyai dicsőségedet, amikor felépíti Siont az Úr, és megjelenik dicsőségesen. Törődik a gyámoltalanok imádságával, nem veti meg imádságukat. Meg kell ezt írni a jövő nemzedéknek, hogy dicsérje az Urat az újjáteremtett nép. Mert letekintett az Úr a szent magasságból, lenézett a mennyből a földre, hogy meghallja a foglyok sóhajtását, és megszabadítsa a halálraítélteket. Hirdessék az Úr nevét a Sionon, és dicséretét Jeruzsálemben, amikor összegyűlnek a népek és országok, hogy az Urat tiszteljék." Isten mentő tervében minden egyes ember élete benne foglaltatik, de még a világ nemzetei is. Új emberi nemzetségnek kell születnie, olyannak, amely az Istennel való kapcsolat talaján él és cselekszik.
A zsoltáros a maga korában már előre látta a jövőbeni nyomorultak megszabadulását. Eljövendő nemzedékek dicsérni fogják az Urat, amikor hallják, miként néz le a mennyből (a magasságban lévő szent helyéről), és hallja meg népe sóhajtozását nyomorúságos helyzetük miatt. Többször is megemlítésre kerül a zsoltárokban, hogy Isten mindenhatóságában pillant le népére. Ez a tény világossá teszi, mennyire törődik Ő velük. Az Úr újra meg újra beavatkozott, hogy megmentse azokat, akik már közel álltak a halálhoz. Ennek a szabadításnak a következtében magasztalni fogják az Úr nevét, amikor minden ember összegyűlik dicséretére a Sionon.
Jézus sohasem próbálta meg filozófiai úton megmagyarázni az emberi szenvedés problémáját. Azt sem indokolja meg nekünk, miért történnek bizonyos rossz események. Egyet viszont megtanulhatunk Tőle - azt, hogy Isten miként gondolkodik és érez ezeknek a rossz eseményeknek a láttán. Ebben is a láthatatlan Istent testesíti meg Jézus, az Ő arca pedig az emberek bűne láttán könnyekkel van borítva.
Ézsaiás előre látta ezt: "...a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg" (53,4-5).
Jézus áldozati halála az, ami engesztelés a mi bűnünkre, ami lebontja a bennünket Istentől elválasztó falat. Egyedül az Ő kegyelme az, amely megigazít minket. A bűnbocsánat állít helyre, tesz újra "egésszé" egy embert Isten színe előtt.
Ézsaiás könyve 49. részében, ahol Izráel, ill. Jeruzsálem visszafogadásáról és helyreállításáról van szó, ez áll a 16-17. versekben: "Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid. Fiaid hozzád sietnek, pusztítóid és rombolóid pedig kivonulnak belőled."
Azt az embert, aki elfogadta Krisztusban a bűnbocsánatot, és hisz, Isten egésznek, helyreállítottnak, megváltottnak, épnek, újnak tekinti. "Szüntelen előttem vannak falaid" - felépítve új erővel, betöltve Isten Lelke által. Ahol Isten Igéje és Lelke uralkodik, onnan tűnnie kell mindannak, ami rombol. Ez a gyógyulás, a megszentelődés folyamata, mert Isten a tenyerébe vésett be téged.
Izráel népének fordulatos történelme ezt tanítja: Isten nem válik el gyermekeitől. Mi magunk válunk el Istentől...
Jézus megmutatja nekünk Isten lényét. Ő eljött hozzánk, odaadta értünk az életét. Nem vagyunk egyedül, és korántsem vagyunk elfeledve. Ki kész rá, hogy elfogadja Isten beszédét és szeretetét? Bízhatok abban, hogy fontos vagyok Istennek. Bizalommal odafordulhatok Hozzá - el magamtól, gyengeségemtől, és mindattól, ami számomra lehetetlen, oda Istenhez, akinek korlátlanok a lehetőségei.
Jézus Krisztus azért jött, hogy embereket szabadítson ki a halál fogságából. Ő a hétköznapi dolgokon messze túl is törődik velünk. Ezért mondhatta tanítványainak: "Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak. Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek: Tőle féljetek.
Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten. Nektek pedig még a hajatok szálai is mind meg vannak számlálva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!
Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt" (Lukács 12,4-9).
Bolygónkon emberek milliárdjai élnek, akiket a Teremtő megteremtett, akart és szemmel tart. A világ eseményei és személyes sorsok láttán mégis sokan felteszik a kérdést: Fontosak vagyunk Istennek? Egyáltalán törődik velünk?
Sok száz évvel ezelőtt valaki felpillantott a csillagos égboltra. Amit látott, az kérdezésre indította: "Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó - mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?" (Zsoltárok 8,4-5).
Európában a növekvő "fényszennyeződés" miatt már nem magától értetődő, hogy lehet látni a csillagos eget. Nemrég hihetetlen dolgot jelentettek be csillagászok: Nyugat-Európában már szinte senki sem élvezheti a tiszta csillagos égbolt látványát. Az USA és Nyugat-Európa lakosságának 99%-át fosztja meg a városok, falvak és utak vakító műfénye a csillagok zavartalan szemlélésének lehetőségétől. A mesterséges világosság elnyeli a háttérben lévő csillagok fényét. Emiatt az Európai Unió lakosainak fele és az Egyesült Államokban élők kétharmada már nem képes szabad szemmel látni a Tejút csillagsávját sem. A sok fényreklám és utcai villanyoszlop eltakarja a városlakók szeme elől a csillagokat. Így aztán hiányzik belőlük a hódolatteljes tiszteletnek az az érzése is, amely hajdan a zsoltárost ámulatra indította a világegyetem teremtőjére gondolva.
A csillagászoktól tudjuk, hogy Napunk a mi tejútrendszerünk öt milliárd napjából csak az egyik. A csillagok tulajdonképpen napok. Tejútrendszerünk pedig nem tartozik a különösen nagy galaxisok közé, csupán egy a 200 milliárd csillagrendszer közül. Ezek a galaxisok ugyancsak tele vannak csillagokkal. - Az egész univerzum Teremtőjének jelenthet-e egyáltalán valamit egy közepes galaxis egyik kis naprendszerének egy parányi bolygóján élő egyetlen ember?
Két évvel ezelőtt született Amerikában egy gyermek. Laboratóriumban nemzették. Az így keletkezett, még néhány sejtes stádiumban lévő embriónak megvizsgálták az örökítőanyagát. Azután rá esett a választás, ugyanis ennek az embriónak voltak leginkább olyan csontvelősejtjei, amilyenekre hatéves beteg nővérének sürgősen szüksége volt. Ezt az embriót választották tehát ki, ő tovább élhetett, beültették édesanyja méhébe.
Egyikük élhetett; egy a tizenhárom közül. Mert a biztonság és a választék kedvéért még további tizenkét embriót nemzettek lombikban, s azokat is tesztelték - végül pedig alkalmatlanként leselejtezték őket. Ők nem élhettek.
Mit gondol erről Isten? Vajon számára csupán sejthalmazt jelentenek az embriók, vagy fontosak Neki? Hát nem gondolta bele a magzati sejtekbe már mindazt, amivé az illető majd lehet?
Isten saját képére teremtette az embert - olvassuk a teremtés leírásában. Svájcban pl. évente több mint 12.000 ember életét oltják ki abortusszal, még mielőtt megszületnének. Mit érez Isten irántuk? Fontosak Neki? Fontosak vagyunk mi Istennek?
Amikor Izráel népe Egyiptomban volt fogságban, és kényszermunkát kellett végezniük, már csak nehezen tudták elképzelni azt, hogy Isten törődik velük, s egy napon meg fogja változtatni a helyzetüket. Úgyhogy már alig volt erejük hinni, hogy valóban be fog következni, amit Mózes által újra meg újra megígért nekik.
Jób barátai mulattak azon, hogy Jób azt képzeli magáról, jelenthet valamit a világegyetem teremtőjének.
A Prédikátor könyvének írója általános érvénnyel vetette fel a kérdést, hogy egyáltalán van-e valaminek is jelentősége a nap alatt. Vagy végső soron mégis egyszerűen értelmetlen lenne minden? Van-e értelme az életemnek? Hiszen Isten azt tesz, amit akar... Van-e a hitéletemnek értelme... hiszen egyik övön aluli ütés jön a másik után... Mit csinálunk az ilyen érzésekkel? Mit teszünk, amikor csüggedtek, elbátortalanodottak vagy kétségbeesettek vagyunk? Válaszol erre Isten?
Az ősi prófétai könyv, Ézsaiás könyve 49. részének 16. versében olvasható egy mondat, amelyet előszeretettel nyomtatnak képeslapokra és poszterekre: "Íme, tenyerembe véstelek be" vagy más fordítás szerint: "Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged".
Ez a mondat egyike a legkedveltebb igeverseknek. Tulajdonképpeni erejét azonban csak akkor fejti ki, ha megértjük, kinek mondta ezt Isten, és milyen helyzetben voltak ezek az emberek. Isten ezt Izráel népének mondta, amikor az mélyponton volt - valósággal depresszióban. Kánaán földje lerombolva. A babiloni katonák benyomultak a szentek szentjébe. A templomot megszentségtelenítették, a fővárost megsemmisítették, az országot felégették. A munkaképes férfiakat és nőket láncra verve tömegesen hurcolták el Babilóniába. - Ez volt a babiloni fogság ideje.
Amit az izráeliták akkor éreztek, jól érzékelteti a 137. zsoltár 1. verse: "Amikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Sionra gondoltunk." Mert egy nagy kérdés gyötörte őket: Fontosak vagyunk még Istennek? Hát ez a következménye annak, ha valaki Isten népéhez tartozik, ez jár azért, hogy hisz Istenben?
Az egyház sok évszázados története során újra meg újra ez előtt a kérdés előtt álltak és állnak hívő emberek: a hugenották Franciaországban, az anabaptisták a reformáció idején; a kommunizmusban, Szudánban, Kínában, Afganisztánban élt és élő keresztények. Számukra létfontosságú ez a kérdés: Fontosak vagyunk Istennek? Törődik még velünk?
Az izráelitákra Babilonban tartósan nehezedő nyomás olyan erős volt, hogy minden reményüket elvesztették. Ők nemmel válaszoltak: "Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!" (Ézsaiás 49,14). Ez egy kapcsolat végét jelenti. Katasztrofális, ha ezt kell mondanom: Igen, évekkel ezelőtt én is azt gondoltam, hogy ismerem Istent. De most, ebben a helyzetben, amikor olyan hosszú ideje hiába imádkozom Isten segítségéért, azt kell mondanom, hogy elfeledkezett rólam az Isten. Ez lelki-szellemi fegyverletétel. Ez maga a teljes üresség, félelmet keltő sötétség, nyomasztó reménytelenség, súlyos csalódás. Egy kapcsolat tönkrement.
Ezen a ponton, ott Bábelben, egy Általa rendelt időpontban Isten megint beszélni kezdett népéhez. Miután Izráel Vele kapcsolatban kimondta a nemet, Isten először is egy szónoki kérdést tesz fel egy a teremtett világból vett kép segítségével: "Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya?" (Ézsaiás 49,15a). El tud-e feledkezni egy nő valaha is az általa szült gyermekről? Lehet egy gyereket kivetni, elűzni a háztól, megszakítani vele a kapcsolatot, méghozzá kölcsönösen. Igen, ezt lehet - de elfelejteni azért mégsem fogja egy anya a gyermekét. Isten ezt a felismerést vonatkoztatja aztán magára: "Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be" (Ézsaiás 49,15b-16a).
Isten nem akar megfeledkezni gyermekeiről. Elhatározása nyomatékosítására és érthetővé tételére használja ezt a szemléletes képet: Amennyiben egy ember a hit által Isten gyermekévé lett, szellemében újonnan született a Krisztusban elnyert bűnbocsánatnak köszönhetően, akkor ettől kezdve Istenhez tartozik, amint egy kéz vonalai is ahhoz a tenyérhez tartoznak. Ez pedig nem merő véletlen, hanem Isten akaratából történt, tevékeny beavatkozása révén: Isten markaiba metszi azokat, akik hisznek, bíznak Benne, és engedelmeskednek Neki. Életük az Ő kezében van.
Hogy Isten így tesz, az kegyelmének kifejeződése. Aki hívő keresztény, az Hozzá tartozik, még akkor is, amikor nem érzi már az Ő közelségét. "Aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény, bízzon az Úr nevében, és támaszkodjon Istenére!" (Ézsaiás 50,10b). A halálnak a völgyében is jelen van Ő, s akkor is a hívővel van, amikor az levert, vagy nem lát már tovább.
A babiloni fogság idején, amikor már semmi remény nem látszott, Isten kezdi megválaszolni Izráel kérdéseit a megmenekülésre vonatkozóan. Felelete fénysugárként hatol be a sötétségbe. Isten valami újat hirdet meg. Az Ő eljövendő szolgájáról beszél. Ézsaiás könyvének 42-53. fejezeteiben sűrűn követik egymást ezek a próféciák. Különösen jelentőségteljes isteni kinyilatkoztatásról van itt szó, amely a Messiás eljövetelére utal. Ő Isten válasza, amikor az emberek Isten után érdeklődnek.
Ezt a Szabadítót Isten a "fájdalmak férfia"-ként írja le, akit megvetnek és elhagynak az emberek. Sokak számára ez már akkor érthetetlen volt, és az ma is. Hiszen ezzel Isten mindenhatóságának a jó hírét teszi kockára. Isten akkor Ézsaiásnak és Izráelnek olyan tervet jelentett ki, amelyhez sokkal több bátorság, alkotóképesség és szenvedésre való készség kellett, mint amire ember képes lehetne. Ez a terv szétfeszíti képzelőerőnk határait. Ember ilyet soha ki nem talált volna: amikor Izráel 2700 évvel ezelőtt Babilonban sírt, Isten késznek mondta magát arra, hogy egy napon az emberek között éljen.
Ő törődik azokkal, akiket eljegyzett a halál. A karácsonyi örömhír időszerű. Isten emberré lesz. Hordozni fogja betegségeinket, magára veszi fájdalmainkat, bűnünk miatt fogják átszegezni és összetörni. Ez volt Isten válasza a szenvedő Izráelnek.
Hogy jön el Isten? Ézsaiás 7,14: "Íme egy fiatal nő teherben van, és fiút fog szülni, és Immánuélnak (= velünk az Isten) nevezik el." Isten nem forgószél vagy tűzvihar képében jön el az emberekhez, hanem a lehető legkevésbé veszélyes emberi formában: sejtként, embrióként - magzatként, amely sejtről sejtre növekszik egy nő méhében, majd csecsemőként elhagyja annak testét, hogy osztozzon velünk földlakókkal parányi bolygónkon élt életünkben.
Isten Fia itt nálunk a földön 33 éven keresztül saját bőrén tapasztalta, mit jelent embernek lenni. Ember, mint mi, "hogy (...) megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak" (Zsidók 2,15).
Fontosak vagyunk Istennek? Jézus ezt a kérdést életével és halálával egyszer s mindenkorra nyomatékosan megválaszolta. Ő pedig "a láthatatlan Isten képe", ahogyan a Kolossé 1,15 fogalmaz. A Fiúban látjuk az Atyát.
Milyennek írta le Jézus Istent?
Egyszer egy pásztorhoz hasonlította Istent, aki hátrahagyja 99 juhát az akolban, hogy fáradhatatlanul keressen egyetlen elkóborolt állatot.
Egyszer egy apához hasonlította Istent, aki nem szűnik meg gondolni hálátlan fiára, bár van még neki otthon egy jól sikerült fia is (vö. Lukács 15).
Egyszer pedig egy gazdag emberhez hasonlította Istent, aki nem tartja méltóságán alulinak megnyitni díszes fogadótermének ajtaját egy sereg lecsúszott alak előtt, és vendégül látni őket (vö. Lukács 14,21-24).
Ilyen példázatokkal mutatja meg nekünk Jézus a láthatatlan Isten jellemét: Isten nem faj, tekintély vagy kinézet alapján szereti az embereket, hanem azért, mert az Ő teremtményei. Mindannyian fontosak vagyunk Istennek. Ő olyan értékesnek tekint bennünket, hogy egészen személyes érdeklődést mutat irántunk. Isten bizonyítékát adta szeretetének. Ezért mindenre kész volt, először Galilea dombjain és utcáin, végül Jeruzsálemben a fakereszten.
Jézus megtestesíti azt, amit Ézsaiás próféta megjövendölt: Eljött szolgaként a világba. Az embereknek nem volt helyük az Ő számára. Elutasították, és mindenki elhagyta. - Éppen ezzel tudta szemléltetni nekünk, hogy a föld legjelentéktelenebb embere sem vész el, ha a hit által be van vésve Isten tenyerébe. Isten kezének egy vonala akkor az ő nevét viseli.
A 102. zsoltár 16-23. versében ez áll: "Félik majd, Uram, nevedet a népek, és a föld királyai dicsőségedet, amikor felépíti Siont az Úr, és megjelenik dicsőségesen. Törődik a gyámoltalanok imádságával, nem veti meg imádságukat. Meg kell ezt írni a jövő nemzedéknek, hogy dicsérje az Urat az újjáteremtett nép. Mert letekintett az Úr a szent magasságból, lenézett a mennyből a földre, hogy meghallja a foglyok sóhajtását, és megszabadítsa a halálraítélteket. Hirdessék az Úr nevét a Sionon, és dicséretét Jeruzsálemben, amikor összegyűlnek a népek és országok, hogy az Urat tiszteljék." Isten mentő tervében minden egyes ember élete benne foglaltatik, de még a világ nemzetei is. Új emberi nemzetségnek kell születnie, olyannak, amely az Istennel való kapcsolat talaján él és cselekszik.
A zsoltáros a maga korában már előre látta a jövőbeni nyomorultak megszabadulását. Eljövendő nemzedékek dicsérni fogják az Urat, amikor hallják, miként néz le a mennyből (a magasságban lévő szent helyéről), és hallja meg népe sóhajtozását nyomorúságos helyzetük miatt. Többször is megemlítésre kerül a zsoltárokban, hogy Isten mindenhatóságában pillant le népére. Ez a tény világossá teszi, mennyire törődik Ő velük. Az Úr újra meg újra beavatkozott, hogy megmentse azokat, akik már közel álltak a halálhoz. Ennek a szabadításnak a következtében magasztalni fogják az Úr nevét, amikor minden ember összegyűlik dicséretére a Sionon.
Jézus sohasem próbálta meg filozófiai úton megmagyarázni az emberi szenvedés problémáját. Azt sem indokolja meg nekünk, miért történnek bizonyos rossz események. Egyet viszont megtanulhatunk Tőle - azt, hogy Isten miként gondolkodik és érez ezeknek a rossz eseményeknek a láttán. Ebben is a láthatatlan Istent testesíti meg Jézus, az Ő arca pedig az emberek bűne láttán könnyekkel van borítva.
Ézsaiás előre látta ezt: "...a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg" (53,4-5).
Jézus áldozati halála az, ami engesztelés a mi bűnünkre, ami lebontja a bennünket Istentől elválasztó falat. Egyedül az Ő kegyelme az, amely megigazít minket. A bűnbocsánat állít helyre, tesz újra "egésszé" egy embert Isten színe előtt.
Ézsaiás könyve 49. részében, ahol Izráel, ill. Jeruzsálem visszafogadásáról és helyreállításáról van szó, ez áll a 16-17. versekben: "Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid. Fiaid hozzád sietnek, pusztítóid és rombolóid pedig kivonulnak belőled."
Azt az embert, aki elfogadta Krisztusban a bűnbocsánatot, és hisz, Isten egésznek, helyreállítottnak, megváltottnak, épnek, újnak tekinti. "Szüntelen előttem vannak falaid" - felépítve új erővel, betöltve Isten Lelke által. Ahol Isten Igéje és Lelke uralkodik, onnan tűnnie kell mindannak, ami rombol. Ez a gyógyulás, a megszentelődés folyamata, mert Isten a tenyerébe vésett be téged.
Izráel népének fordulatos történelme ezt tanítja: Isten nem válik el gyermekeitől. Mi magunk válunk el Istentől...
... nem rendezett bűn által
... a szeretetlenül "ápolt" kapcsolat folytán
... hitetlenség által
... "mindent jobban tudásunk" által
... türelmetlenség által
... bizalmatlanság által.
Mielőtt megtapasztalhatnánk, hogy új erőt kapunk Istenből, újból tudatára kell ébrednünk, kicsoda Isten. Meg kell továbbá vizsgálnunk magunkat. Ekkor már látni fogjuk, hogy mit kell tennünk: bűnt elismerni, mulasztásokat tisztázni, kapcsolatokat minden szinten rendezni, képmutatást és helytelen lelkületet megvallani - Isten előtti tiszteletből és a felebarát iránti szeretetből. A bizalmatlanság és hitetlenség arról árulkodik, hogy helytelen képünk van a Mindenhatóról: Megrázó, amit Isten Izráelnek mondott: "Miért nem volt ott senki, amikor hozzátok mentem? Miért nem válaszolt senki, amikor szólítottalak? Olyan rövid már a kezem, hogy nem tud megváltani? Nincs már annyi erőm, hogy megmentselek?" (Ézsaiás 50,2).Jézus megmutatja nekünk Isten lényét. Ő eljött hozzánk, odaadta értünk az életét. Nem vagyunk egyedül, és korántsem vagyunk elfeledve. Ki kész rá, hogy elfogadja Isten beszédét és szeretetét? Bízhatok abban, hogy fontos vagyok Istennek. Bizalommal odafordulhatok Hozzá - el magamtól, gyengeségemtől, és mindattól, ami számomra lehetetlen, oda Istenhez, akinek korlátlanok a lehetőségei.
Jézus Krisztus azért jött, hogy embereket szabadítson ki a halál fogságából. Ő a hétköznapi dolgokon messze túl is törődik velünk. Ezért mondhatta tanítványainak: "Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak. Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek: Tőle féljetek.
Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten. Nektek pedig még a hajatok szálai is mind meg vannak számlálva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!
Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt" (Lukács 12,4-9).
Forrás:
ETHOS ÚJSÁG - A cikk megjelent a 2002/4 számban a 26-29. oldalon