Késő

Wilhelm Busch
KÉSŐ

Az eset elég régen történt, még segédprédikátor koromban. S habár azóta sok mindent éltem át, azt a rettenetes éjszakai órát nem fogom elfelejteni. Lakott az egyházközség területén egy középkorú férfi, aki egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy az egyházat, a keresztyénséget és saját személyemet iszonyúan ne gyalázta volna. Miután hallottam erről, elhatároztam, hogy felkeresem. Ritkán végeztem ilyen szomorú és eredménytelen házilátogatást. Az illető teljesen képtelen volt nyugodt hangnemben beszélgetni. Nevetve mondta: „Velem ne fáradjon. Én régen keresztüllátok az egész csaláson. Maguk, papok vagy nagyon buták, vagy valaki felfogadta magukat, hogy butítsák az embereket.”   
„Isten él!” – válaszoltam. – És egyszer magának is meg kell jelennie előtte.”  
Harsogó kacagással kinevetett. „Ez a papok legjobb vicce. Mindig azzal riasztgatják az embereket, hogy mi lesz a halál után.” 
„Nos – feleltem -, ez igen komoly kérdés. Egy napon talán majd megérti, amikor a halálos ágyán fog feküdni.” 

A férfi hirtelen elkomolyodott, és ünnepélyesen kijelentette: „Ide hallgasson. Soha – érti? – soha nem lesz szükségem magára. Nem tartozom azok közé a nyavalyás emberek közé, akik halálukban Istenhez nyafognak. Én maga nélkül is meg tudok és meg fogok halni. A halál a világ legtermészetesebb dolga. Minden növény elvirágzik egyszer, és pontosan így van az emberi élettel is. A természetes folyamatoknak nincs szükségük a hókuszpókuszra, amit maguk a meghalásból szeretnek csinálni.” 

Otthagytam. Ez az ember vasszilárdsággal elhatározta, hogy Isten nélkül él és Istennélkül hal meg. Az én szolgálatom vele szemben véget ért. 

Csakhogy ebben tévedtem. Körülbelül egy év telt el, s egy éjjel csengettek az ajtómon. Ennek a férfinak a felesége állt kint és izgatottan kérlelt, hogy menjek vele. Az ember egy idő óta beteg volt, s az orvos most feladta a reményt. Meg fog halni. 

Tiltakoztam. „Kedves asszonyom, a férje határozottan kijelentette, hogy semmi keresnivalóm nincs a halálos ágyánál. Én akkor nem gondoltam, hogy ez az idő ilyen hamar eljön. Hogy mehetnék hozzá, amikor látni sem akar?” 

Az asszony reszketve kiáltott fel: „Jöjjön azonnal! Hiszen ő küldött ide magához. Állandóan azt hajtogatja: ’Igaza volt a lelkésznek! Mégis igaza volt a lelkésznek!’” 

Gyorsan összekaptam magam, és elindultunk. A férfi már eszméletlen volt, és nem is tért magához. Bár halkan elmondtam ágya felett, hogy Jézus vére megtisztít minden bűntől, de az volt a benyomásom, hogy nem fogta fel. Így halt meg. 

Dideregtem, amikor a hajnali derengésben hazafelé baktattam. Nem a korai friss levegő miatt. A lelkem reszketett, tele voltam szomorúsággal. És egyszerre új világosságban értettem meg Isten nagy emberének, Mózesnek megrendítő kérését: 

„Uram, taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”

 (Zsoltár 90:12).