I. Sücker
Isten értékeli az értéktelent
„…drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek …”
(Ézs 43,4)
Isten egészen más alapon értékel, mint az emberek.
A Zsoltár 8,5-ben ezt kérdi Dávid: „…micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” Mit jelent ez? Isten nyilvánvalóan nem csak az ég és a Föld Teremtője, és nem csak Teremtője az embernek.
Nemcsak testet, lelket és szellemet adott nekünk, hanem gondja is van ránk, törődik velünk, szemével állandóan
vigyáz ránk.
A Bibliában olvasunk valakiről, aki helyesen értékelte önmagát (Lukács 15,11-32). Ez a fiatalember messze vidéken élt, eljutott a „jóléti társadalom disznóvályújáig”, és koldusszegény lett. Azt a moslékot ette, amit az állatoknak adtak. A disznók nem tudják, hogy ők moslékot esznek, sőt azt sem, hogy ők disznók! De nekünk tudnunk kellene,
hogy emberek vagyunk, és semmi közünk a disznók vályújához. Bárcsak ma is sokan el tudnák mondani, amit akkor és ott a tékozló fiú olyan őszintén kimondott: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek…” (Lukács 15,18-19)
A példázatbeli apa Isten megszemélyesítője, mert ez az apa a fia elé futott, hiszen várt rá, és számított a viszszatérésére.
Ezt a szerető fogadtatást megtapasztalhatja
és ki tudja mondani azt a személyes vallomást.
Isten éppen az ilyen értéktelen embereket keresi. Sajnos, sokan azért nem tértek meg még Őhozzá, mert magukat értékesnek tartják. Korunk emberének jellemzője, hogy gyakran használja az „én”, az „önmagam” szót, de nem abban az értelemben,
ahogyan a tékozló fiú tette.
Az önmegvalósítás és az önmaga megtalálásának
minden kísérlete azoknak az embereknek a tipikus jellemzője, akik nem akarnak Istenhez, az Atyához visszatérni.
Tehát ki értékes Isten szemében? Az az ember, akit szolgálatra felhasználhat; aki üres edény, amelyet megtölthet; aki szellemileg szegény, akit megajándékozhat; aki csüggedt, kétségbeesett, akit fölemelhet és megvigasztalhat, ahogy az édesanya a gyermekét vigasztalja.
Értékes Isten előtt a megkötözött ember, akit feloldozhat és megszabadíthat; a szellemileg halott ember, akit új életre támaszthat. De csak azokkal teszi meg mindezt, akik önként rábízzák magukat. Istennél nem az adottságaink a döntőek, hanem az Ő adományai. Nem a mi tudásunk, hanem az Ő ereje, amely a mi erőtlenségünk által éri el a célját. Nem a mi cselekedetünk, hanem egyedül az Ő irgalma.
Forrás:
Vetés és Aratás - 2012./2.