"Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk; Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben. Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek. Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: 'Hittem, azért szóltam', mi is hiszünk, és azért szólunk! Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére. Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók." (2 Korinthus 4,7-18)
A fiatalok számára többnyire nem téma a külső ember megromlása. Hisz sima a bőrük, dús a hajuk, a fogaik egészségesek, és az ízületeik olajozottan működnek. Ha azonban valaki hozzám hasonlóan már rég túl van élete delén, az tudja, miről is ír itt Pál. De amilyen biztos, hogy minden nap beesteledik, éppoly bizonyosan a fiatalok is megöregszenek, és hasonló nehézségekkel kell majd szembenézniük, mint nekünk idősebbeknek. Ezért ez az igeszakasz, amely egy csodálatos ígéretet foglal magába, mindnyájunkat érint.
A külső ember megromlása lassú, de állandó folyamat. Testünk nem az örökkévalóság számára lett teremtve, még ha nyomokban benne is rejlik már az a tökéletes test, amelyet majd feltámadásunkkor kapunk. Ezért is annyira vigasztaló tudni, hogy létezik a “belső ember”, amely a földi léten túl is megmarad. Isten mindannyiunknak szóló ajánlata ez: Ha valaki elfogadja Jézus Krisztust mint Szabadítót és Urat, akkor a "külső emberbe" mintegy beleszületik ez a “belső ember”. Hogy miként? A Biblia egyik központi mondata a következő: “Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik (...) Istentől születtek” (János 1,12-13).
Időzzünk most el egy kis időre a megújult ember megszületésénél. A Biblia arról beszél, hogy a benne lakozó bűn miatt lelki-szellemi értelemben minden ember halott. Még ha te, kedves Olvasó ma reggel frissen pattantál is ki az ágyból, és minden tagod ép és működőképes - amennyiben Jézus nem Urad és Megváltód, akkor Isten szemében halott vagy. Ez az állapotod pedig akkor is fennáll majd, ha kilehelted a lelkedet, csak épp egy egészen másfajta, borzalmas valóság közepette.
Isten ezért az élet ajándékát kínálja neked, egy örökkévaló, soha véget nem érő életét, amely a Vele való közösségre épül. A kérdés tehát: “Halott vagy még, vagy már élsz?”
Amikor valakinek a halálos ágyánál ülünk, tudatára ébredünk, mennyire kicsi és jelentéktelen, sőt szinte fölösleges mindaz, amit pedig annyira fontosnak gondolunk az életben: tulajdon, elismertség, szabadidő, kedvtelések... Az örökkévalóság fényében mindezek teljességgel lényegtelenné válnak. Még sosem hallottam olyat, hogy valaki halála óráján bankszámlája egyenlegéről érdeklődött vagy a karrierjéről beszélt volna. A közeli elmúlás tudatában csak egyetlen dolog számít: Hová tart az életem? Mi lesz az alagút végén? Megállhatok-e Isten előtt? Elfogadtam Istennek a Jézus Krisztusban nekem szóló ajánlatát, vagy elutasítottam azt? Miben reménykedem? A jó cselekedeteimben vagy pedig Jézus áldozatában?
Egyetlen hely van, ahol Istennel rendezhetjük a dolgunkat. Az örök élet ígérete elválaszthatatlanul kötődik a kereszthez. “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3,16). Isten önmagát adta oda, és Jézus Krisztusban Isten Fiaként emberré lett. Ez a központi üzenet.
Jézus rettenetes keresztrefeszítése mentőakció volt a halálraítéltek megszabadítására. Ő helyettünk halt meg - az én és a te bűnödért. Jézusnak ez az áldozata legyőzte és félreállította az útból azt, ami elválasztott bennünket Istentől, a bűnt és Sátánt. Ezért a kereszt az örök élet feltétele.
Manapság az jelenti a legnagyobb félrevezetést a gyülekezetekben, hogy az ember üdvössége tekintetében nem hirdetik a kereszt szükségességét. “Gyere Istenhez, Ő segít neked, sikeressé és boldoggá tesz téged.” Nagy általánosságban ebben merül ki az igehirdetések üzenete. Amivel meg lehet ugyan tölteni gyülekezeti termeket, de ami arról, hogy mit is jelent kereszténynek lenni, teljesen hamis képet közvetít. Sokan aztán, ha mégis nehézségekben és szenvedésekben van részük, csalódottan elfordulnak.
Ha nem hirdetjük, hogy az ember megváltásra szorul, akkor senki sem lesz Jézus igazi tanítványává, legfeljebb csak csodálójává. Vizsgáljuk csak meg az evangéliumokat, hogyan lett előkészítve az emberek szíve Jézus jövetelére. Emlékszünk, hogy először Keresztelő János lépett fel? És mi volt a feladata? Nem más, minthogy a megtérést, azaz a bűntől való elfordulást hirdesse. Isten mindenkinek elegendő világosságot ad, hogy megláthassa vétkekkel terhelt életét, és így valódi bűnbánatra és megtérésre juthasson. Aki pedig ezt megteszi, az a Megváltóban is hinni fog. “Az Ige (Jézus Krisztus) volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba” (János 1,9).
Az Úr nem tart engem sötétségben, hanem világosságot ad! Aki ezt a világosságot jobb tudása ellenére semmibe veszi, az képtelen lesz megtérni, és így hitetlen marad. Az a tény, hogy a legtöbb ember nem tér meg a bűneiből, mutatja, hogy nem Isten elhatározásáról, hanem mindenkinek a személyes döntéséről van szó. Isten az Ő szeretetéből és irgalmából mindent megtett a megmenekülésünkért, de helyettünk nem fog megtérni.
Példabeszédek 28,13: “Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer.”
Csak az ismeri fel, hogy vétkes, és szüksége van bűnbocsánatra, aki tudatában van annak, hogy létezik egy mérce: Istennek a parancsolatai. Ez mai korunk nagy baja. Az ember eltörölte és kiiktatta a látóköréből Isten rendelkezéseit. Így viszont semmije sincs már, ami rádöbbenthetné, hogy Isten előtt bűnös. Ahol nincs erkölcsi mérce, ott nem is lehetséges azt áthágni! A bűn valósága nekünk modern embereknek idegenné lett!
Annál inkább szükséges hirdetnünk, hogy ez a mérce igenis létezik. Újra világossá kell tennünk az emberek számára, miként gondolkodik Isten, hogy felébredjenek csipkerózsika-álmukból, és ne vesszenek örökre el.
Isten Lelke csakis abban az emberben vesz lakozást, aki a kereszthez viszi a bűneit, és megtér helytelen útjairól. És csak egy ilyen megújított élet vészeli át a mulandóságot. Van-e már neked Istentől nyert életed? Tudod-e, hol töltöd majd az örökkévalóságot? A halállal nem fejeződik be végérvényesen minden! Mindenki fel fog támadni, ezt mondja nekünk Isten Igéje. Annak a hangja, aki legyőzte a halált, mindenkit előhív majd a sírból. Arra nézve pedig, hogy mi vár ránk ezután, Jézus nem hagyott kétséget. Fel lehet támadni az életre, és fel lehet támadni a halálra. Állj ma Jézus oldalára, hogy be legyen biztosítva a jövőd!
János ezt írta: “Az az ígéret pedig, amelyet ő maga ígért nekünk, az örök élet” (1 János 2,25). Ez maga az ígéret, mintegy az ígéretek ígérete! Az örök élet nem pusztán halál utáni létet, a mennyben való vég nélküli továbblétezést jelent, hanem olyan Istentől kapott, Őbelőle fakadó életet, amely már itt elkezdődik. Isten élete ez az ember életében. A legmagasabb fokú élet, mivelhogy magának Istennek az élete. Ez az élet pedig abban a pillanatban kezdetét veszi, amikor valaki megtér Jézus Krisztushoz, és ezáltal Istentől születik (vö. János 1,12-13). Az örök élet nem akkor kezdődik el, amikor lezárul a koporsó fedele, hanem abban a momentumban, amikor befogadod Jézust!
“Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük, eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik, hogy rendelkezéseim szerint éljenek, törvényeimet megtartsák és teljesítsék”(Ezékiel 11,19-20).
Manapság lehetséges szívátültetést végezni. De ha valaki másik szívet kap, ettől még nem változik meg a jelleme. Egészen más a helyzet, ha Isten ad az embernek új szívet, ez ugyanis olyan esemény, amely döntően átformálja az életét.
Ha te Jézusé vagy, akkor ezzel a bizonyossággal élhetsz: a mennybe jutok majd, és örökkön-örökké Istennél leszek. Tudjuk, ezerszer hallottuk már, de vajon csodálatba is ejt még bennünket az, amit Pál az efezusiakhoz írt levelében hangsúlyoz: “Előre el is határozta (ti. Isten), hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét...” (Efezus 1,5-6).
Ez egyedülálló és meglepő dolog. Isten azt akarja, hogy mi a gyermekei legyünk. Nem elégíti Őt ki, hogy a teremtményei vagyunk - Isten gyermekeket szeretne! Ennyire nagy az Ő szeretete! Ilyen becses vagy az Ő szemében! Ennyire vágyakozik teutánad! Ilyen közel szeretne lenni hozzád!
De miként jöhet létre ez a közelség? Ez már a tanítványokat is foglalkoztatta. Átélték, hogy Jézus Krisztus testileg velük volt, beszélhettek Vele, számíthattak a segítségére, együtt voltak úton. Aztán arról kezdett beszélni, hogy elhagyja őket. De hogyan élhetnének Nélküle? És hogyan éljünk mi, ha egyszer Jézus visszament az Atyához?
Jézus ezt ígérte: “... kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz” (János 14,16-17).
A Szentlelket itt Pártfogónak mondja az Ige, de ez a fogalom jelenthet vigasztalót, tanácsadót, szószólót is. Ez az isteni személy - a Szentlélek - velünk és egyúttal bennünk van. Isten Lelke nem csupán körülveszi Jézus követőit, de ott is van bennük. Áthatja gondolataikat, érzéseiket, akaratukat. Belülről formálja a személyiségüket. Ezzel pedig mi is számolhatunk. A belső ember, akárcsak a külső, csecsemőként kezdi, aztán gyermekké, majd ifjúvá, végül pedig felnőtté válik. Ez a belső fejlődés egyfelől csoda, természetfeletti történés, azonban nekünk, neked és nekem, részünk van benne. Ha egy csecsemő nem kap megfelelő táplálékot, akkor gyenge és beteg lesz. Így van ez a lelki-szellemi élet terén is. Táplálnunk kell a belső embert, hogy érettségre jusson. Ez a táplálék Isten Igéjének hallgatásából, a Vele való beszélgetésből és hitben való cselekvésből áll. Ha mindezekben gyakoroljuk magunkat, akkor a belső emberünk napról napra megújul, és Krisztus képére formálódik át. Egyre hasonlóbbak leszünk Őhozzá.
A bevezetőben idézett igeszakaszunk arról beszél, miként válnak képessé Jézus tanítványai a bennük lakozó Szentlélek ereje által arra, hogy szenvedéseket hordozzanak Jézusért, mi több, ne csak hordozzák azokat, de győzedelmeskedjenek is rajtuk. Pál ekképpen dicsekszik: “Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe”(2 Korinthus 4,7-8).
Miért nem? Pál látásmódja az, amely segít neki mindezek leküzdésében: “Mert - így folytatja később - a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók”(2 Korinthus 4,17-18).
Kedves Olvasó, ez az erő neked és nekem is rendelkezésünkre áll, ha Isten gyermekei lettünk. Ma évente mintegy százhatvanezer embert kínoznak és ölnek meg azért, mert Jézus Krisztus követői. Mifelénk itt Európában egyelőre még beszélhetünk a hitünkről, anélkül hogy ezért az életünkkel kellene fizetnünk. Hogy meddig még, azt nem tudhatjuk. Lehet, hogy ezek a kijelentések félelmet keltenek benned. Talán azt gondolod, ilyesmit nem bírnál ki. Igen, igazad van. Ha önmagunkra nézünk, gyávaságot és gyengeséget látunk csupán. Ez nálam sincs másképp, mint nálad.
Amit ma meg kell tanulnunk, az az, hogy a mindennapok nehézségeiben és szükségeiben számoljunk annak a győzelmes erejével, aki bennünk lakozik. A Szentlélek tesz bennünket gyarló embereket képessé arra, hogy az életben megálljuk a helyünket, és gyümölcsöt teremjünk.
“Az én erőm erőtlenség által ér célhoz"” - írja Pál saját tapasztalatából (2 Korinthus 12,9). Sokan azok közül, akik hitre jutnak, megrekednek a kezdeteknél. Saját erejükből küzdenek, és így elbuknak. A gondolkodás, a belső ember megújulását, amiről Pál beszél, a megszentelődés szóval is jellemezhetjük. újjászületett emberként egyszer csak felfedezzük, hogy nem pusztán a cselekedeteink bűnösek, hanem mi magunk vagyunk azok. Elfog bennünket a nyugtalanság nem csak a tetteink, de egész valónk miatt. C. S. Lewis ezt szemléletesen ábrázolta egy képpel:
“Amikor esténként imádkozom, és megpróbálom a nap folyamán elkövetett bűneimet Isten elé vinni, akkor tízből kilenc esetben a szeretet elleni vétekről van szó. Mogorva voltam, vagy veszekedős, kárörvendő vagy nyers és lobbanékony. A mentség pedig, amely ilyenkor mindig kéznél van, úgy szól, hogy a kihívás túlságosan váratlanul és hirtelen jelentkezett, így nem volt időm összeszedni magam, és ráhangolódni a dologra.
Mármost ez különleges esetekben lehet enyhítő körülmény. Bizonyára rosszabb lenne, ha tudatosan és előre megfontolt módon cselekedtem volna. Másfelől egy nem várt helyzetben mutatott reakciónk sokkal nyilvánvalóbbá teszi, milyen is valójában a jellemünk. Nem az-e a legőszintébb, ami akkor csúszik ki a szánkon, mielőtt még feltehettük volna az álarcot?
Ha egy pincében patkányok tanyáznak, akkor leginkább úgy pillanthatjuk meg őket, ha hirtelen lépünk a helyiségbe. A patkányok egyébként is ott vannak, váratlan megjelenésemmel pusztán abban akadályozom őket, hogy elrejtőzzenek.
Ugyanígy nem azáltal veszítem el az önuralmamat, hogy valaki egyszer csak felingerel. A viselkedésem csak azt bizonyítja, végső soron milyen fékezhetetlen ember vagyok. A patkányok állandóan a pincében vannak, ha azonban belépéskor jó nagy zajt csapunk, akkor eltűnnek, még mielőtt felkapcsolnánk a villanyt. Nyilvánvalóan a lelkem pincéjében is folyton jelen vannak a harag vagy a bosszúvágy patkányai. Ez a pince azonban kívül esik azon a tartományon, amelyet a tudatommal és az akaratommal befolyásolhatok. A cselekedeteimet bizonyos mértékig ellenőrzésem alatt tarthatom, de a temperamentumomra nem vagyok közvetlen hatással. Azt a változást tehát, amelyre oly nagyon szükségem van, nem érhetem el a magam közvetlen, akaratlagos erőfeszítéseivel.”
De hogyan is történik akkor a belső ember megújulása, amiről itt most szó van?
Mindnyájan, akik már átadtuk az életünket Krisztusnak, annak feszültségében élünk, hogy két ellentétes erő fejti ki bennünk a hatását. Pál a rómaiakhoz írt levél 7. és 8. részében taglalja ezt a kérdést. A következő vers igazságát mindnyájan saját tapasztalatunkból igazolhatjuk: “... nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat” (Róma 7,19).
Hányszor elhatározzuk mondjuk azt, hogy konfliktus esetén legközelebb nem robbanunk fel, hanem barátságosan és kedvesen viszonyulunk a másikhoz. Mégis újra meg újra kétségbeesetten kell megállapítanunk, hogy megint csődöt mondtunk, és megbántottunk másokat.
Mily sokszor fogadjuk meg, hogy máskor nyíltan kiállunk a hitünk mellett. Aztán újfent felülkerekedik a gyávaság, és hallgatunk, amikor pedig szólnunk kellene. Vagy nem a keresztről beszélünk, hanem csak az evangélium “cukormázas” oldaláról, Isten szeretetéről és kegyelméről, de nem az ítéletről.
Hányszor határozzuk el, hogy őszintén bevalljuk hibáinkat, és bocsánatot kérünk, ha valakit megsebeztünk viselkedésünkkel. De aztán mégis találunk mentséget, és elhárítjuk magunktól a bűnt. Nem tette-e a másik is ezt vagy azt? És vajon nem inkább neki kellene kezdeményeznie? Számtalan sok példát lehetne még felhozni. Mindenki maga tudja a legjobban, mely területeken szokott elbukni.
Minél jobban ismerjük Isten Igéjét, annál világosabban látjuk, milyen távol vagyunk attól, hogy megfeleljünk az Ő mércéjének - még hívő keresztényként is. Mármost ez nem lehet számunkra közömbös. Ha szeretjük Jézust, és teljes szívünkből követni szeretnénk Őt, akkor fáj nekünk ez az állapot. Akkor pedig ott van bennünk az a vágy is, hogy másként éljünk, miként ezt Pál is megfogalmazza a 7. fejezetben.
Minden akaratával a jóra igyekszik: Helyesli Isten rendelkezéseit és az Ő mércéjét. Vágyakozik rá, hogy a jót tegye. Gyűlöli a bűnt. Szándéka szerint Isten törvényének szeretne szolgálni. - És mégis elbukik. Nem csoda, hogy Pál ebben a helyzetben mindannyiunk helyett is így sóhajt fel: “Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (24. vers).
Csak olyasvalakiből szakad fel saját tehetetlensége láttán egy ilyen kiáltás, aki, miután Isten világosságának fényében meglátta az életét, megretten Isten szentségétől, és teljes szívéből szeretne Neki tetsző módon élni.
Sok komoly hívő keresztény vélekedik úgy, hogy csak egy kicsit jobban meg kell erőltetnie magát ahhoz, hogy egyre bűntelenebbé és szinte tökéletessé váljon. Pál egyértelművé teszi ennek illuzórikus voltát. Amíg itt ezen a földön élünk, sajnos sosem leszünk teljesen bűntelenek. Viszont törekednünk kell arra, hogy: “az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus” (Efezus 4,15).
Min múlik, hogy nem akarunk és ezért nem is tudunk mindig úgy élni, ahogyan ez Istennek kedves? Hisz új szívet kaptunk, és egyébként is minden újjá lett.
Hívő keresztényként valóságosan megtapasztaljuk azt a feszültséget, amely abból adódik, hogy két világban élünk. Amíg nem tértünk meg és jutottunk hitre, teljes mértékben ehhez a mulandó világhoz tartoztunk, ahol Istennek nem jut szerep. Egy Tőle elszakadt, reménység nélküli világ ez.
Abban a pillanatban, hogy elfogadtuk Jézus helyettes áldozatát, és átadtuk Neki az uralmat az életünk felett, Isten a gyermekévé tett minket. Megnyílik előttünk Isten örökkévaló, el nem múló világa. Krisztus által az Atyához tartozunk, és egészen szoros közösségben lehetünk Vele. Ez a mi tulajdonképpeni hazánk, ahova tartozunk. Testi halálunkig azonban továbbra is ebben a bukott világban élünk. Régi természetünk még hozzánk tapad. A régi Ádám pedig tud úszni!
Mit jelent ez számunkra? Arról nem lehet szó, hogy elbátortalanodva mindent feladjunk. Pál bizonyosan nem azt szeretné, ha összetörnénk a vétkeink és kudarcaink súlya alatt. Ezért ismét Jézusra irányítja a tekintetünket, amikor ezt mondja: “Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által”(Róma 7,25 - Károli-ford.). Valamivel később pedig még egyértelműbben fogalmaz, amikor így ír: “Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak”(Róma 8,1).
Akik Jézushoz tartoznak, azok "Krisztusban" vannak. Így tetszésére lehetünk Istennek. Nem azért, mert mi olyan szentül élünk, hanem mert Jézus maga szent. Ő az, aki tetszésére van Istennek, és ha mi szoros közösségben vagyunk Vele, akkor mi is tetszésére lehetünk az Atyának. Lehetséges így élni! Hogy miként? “Lélek szerint járjatok, és akkor a test kívánságát nem teljesítitek”, azaz győzedelmeskedtek a bűn felett (Galata 5,16 - Ravasz-ford.).
A legbiztosabb út, hogy halottak legyünk a bűn számára, az, ha Jézus
Krisztusban élünk, és teljesen Tőle függünk. A Biblia meggyőző példákkal szolgál a győzelmes hívő életre nézve, amennyiben készek vagyunk teljesíteni a követelményeket, és hitben igénybe vesszük Krisztus életét.
Lutherről feljegyezték, hogy egyszer álmában megkísértette Sátán. Az ördög egy hosszú irattekercset tartott elé, amelyen Luther bűnei voltak felsorolva. Miután Luther végigolvasta, ezt kérdezte: “Ez minden?” “Nem” - válaszolta az ördög, és előhúzott egy másik irattekercset. Miután Luther ezzel is végzett, még egy harmadik bűnlajstrom is előkerült. “Ez minden?” - kérdezte Luther. “Valamit még elfelejtettél!” Majd győzedelmesen felkiáltott: "Írd rá a listára: Jézusnak a vére megtisztít minket minden bűntől!
Ez adhat nekünk is vigaszt. Talán az utóbbi időben szem elől tévesztetted Jézust mint Megfeszítettet, mivel hiába igyekeztél betölteni Isten törvényét. Akkor gondolj arra, hogy Jézus áldozata tökéletesen eleget tett Isten kívánalmának. Ha engedem, hogy Krisztus éljen általam, Ő irányítsa az életemet, akkor nem fogok bűnt elkövetni. Krisztus nélkül viszont, Tőle elszakadva, csak arra vagyok képes, hogy vétkezzem. Nélküle semmi sem megy, de Vele együtt minden (vö. János 15,5).
Tudjuk, hogy olykor-olykor el fogunk bukni. De olyan emberek vagyunk, akiknek ez nem okoz örömet, hanem szenvedünk miatta. Olyan emberek, akik vágyakoznak tiszteletben tartani Isten rendelkezéseit.
Egy hitre jutott fiatal lányt megkérdeztek egyszer, mi változott meg az életében, amióta megtette ezt a hitbeli lépést. “Nos - vélekedett -, nem is tudom igazán, hogy magyarázzam el. Mindenesetre korábban bűnös ember voltam, aki kergette a bűnt. De amióta meg vagyok váltva, azóta megkegyelmezett bűnös vagyok, aki menekül a bűn elől.”
Ha megtapasztalom, hogy Isten minden bűnömet megbocsátotta, ez szeretettel tölti be a szívemet. A szeretet pedig a Biblia szerint az engedelmességen mérhető le!
Minduntalan tartsuk szem előtt a következőket:
Nem az vagyok, ami lehetnék - mert az Istentől kapott adományaimat még nem bontakoztattam ki teljesen az Ő javára.
Nem az vagyok, aminek lennem kellene - mert nem mindig teszek eleget Isten mércéjének.
Nem az vagyok, ami lenni szeretnék - mert még távol vagyok attól, hogy olyan legyek, mint amire vágynék.
Nem az vagyok, ami lenni remélek - mert az csak Istennél leszek majd.
De hálát adok Istennek, hogy már nem az vagyok, aki egykor voltam, és hogy Pál apostollal együtt mondhatom: “Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok” (1 Korinthus 15,10a) - olyan ember, akit Isten elfogadott.
Forrás: ETHOS ÚJSÁG - A cikk megjelent a 2007/2 számban a 28-32. oldalon