W. Busch:
„Amilyen könyörülő az Atya a fiakhoz…”
(Zsoltár 103,12)
Ha visszagondolok ifjúságomra, a szívem felmelegszik. A legjobb szülőket mondhattuk magunkénak. Éppen ezért fáj még ma is, ha eszembe jut egy igen keserves történet. Másrészt éppen azon keresztül tanultam meg igazán szeretni az édesapámat.
De hadd mondjam el szép sorjában. 12 éves fiú voltam, és egy jó nevű gimnáziumba jártam. A tanulás azonban egyáltalán nem volt kedvemre. Azt hiszem, egyszerűen lusta lehettem. A fiúk életében vannak időszakok, amikor „az élet komolyságát” igen ellenszenvesnek találják.
Nem tudnám most már pontosan megmondani, hogy történt, de egyszerre belekeveredtem a hazugság valóságos szövevényébe.
Bizonyára úgy kezdődött, hogy írtam egy rossz dolgozatot. Aggódva láttam a vészt felém közeledni. A rossz jegy nyilván alkalom lesz arra, hogy ellenőrizzék az iskolai munkámat, be kell majd pótolnom a hiányt, szóval keservesen dolgoznom kell.
Ehhez pedig egy csepp kedvem sem volt. Így aztán hallgattam a rossz osztályzatról. A következő dolgozat még gyengébben sikerült. Ezt ismét nem jelentettem otthon. Sőt, amikor apám egy napon kérdezősködött a munkám iránt, hevesen dobogó szívvel hazudtam neki valamit. Erre látni akarta a füzetemet. Éjszaka nekiültem, és az egészet átmásoltam. Persze, most még pénzt kellett szereznem, hogy piros tintát vegyek, amivel a tanár aláírását odahamisítottam. Apám szeme elé egy kifogástalan füzet került kitűnő osztályzatokkal.
Akkor tanultam meg, hogy minden hazugságból legalább tíz másik hajt ki. Végül az egész fiatal életem már csak leplezgetésből és csalásból állt. A valótlanságok hálója mind gubancosabb lett. Engem pedig elfogott egy bizonyos pánik. Mennyivel kényelmesebb helyzetem lett volna, ha csupán a leckémet kell megírnom! Most azonban éjszakáról éjszakára ott kellett ülnöm az asztal mellett, kettős füzetet vezettem, vagy hamisítottam a kimentéseket.
Közben karácsony felé közeledtünk. Szüleink egyre azon törték a fejüket, mivel szerezhetnének örömöt nekünk. És én…! Miközben testvéreim vidáman játszottak, engem az elfuserált élet teljes nyomorúsága szorongatott – hogy fogok ebből valaha kikeveredni?!
Egy napon aztán beütött a fenyegető katasztrófa. Világosan látom a jelenetet lelki szemem előtt, mintha tegnap történt volna. Lánytestvéreim a folyosón labdáztak, én pedig komoran töprengve ültem a lépcsőn.
Akkor csengettek, a postás hozta a leveleket… Néhány perc múlva kinyílt a dolgozószoba ajtaja, apám megjelent, és nyugodt hangon felszólított: „Gyere be hozzám!”
Szívem a torkomban dobogott. Az asztali lámpa fénye az éppen felbontott levélre esett. Azonnal felismertem az osztályfőnököm írását.
De hadd mondjam el szép sorjában. 12 éves fiú voltam, és egy jó nevű gimnáziumba jártam. A tanulás azonban egyáltalán nem volt kedvemre. Azt hiszem, egyszerűen lusta lehettem. A fiúk életében vannak időszakok, amikor „az élet komolyságát” igen ellenszenvesnek találják.
Nem tudnám most már pontosan megmondani, hogy történt, de egyszerre belekeveredtem a hazugság valóságos szövevényébe.
Bizonyára úgy kezdődött, hogy írtam egy rossz dolgozatot. Aggódva láttam a vészt felém közeledni. A rossz jegy nyilván alkalom lesz arra, hogy ellenőrizzék az iskolai munkámat, be kell majd pótolnom a hiányt, szóval keservesen dolgoznom kell.
Ehhez pedig egy csepp kedvem sem volt. Így aztán hallgattam a rossz osztályzatról. A következő dolgozat még gyengébben sikerült. Ezt ismét nem jelentettem otthon. Sőt, amikor apám egy napon kérdezősködött a munkám iránt, hevesen dobogó szívvel hazudtam neki valamit. Erre látni akarta a füzetemet. Éjszaka nekiültem, és az egészet átmásoltam. Persze, most még pénzt kellett szereznem, hogy piros tintát vegyek, amivel a tanár aláírását odahamisítottam. Apám szeme elé egy kifogástalan füzet került kitűnő osztályzatokkal.
Akkor tanultam meg, hogy minden hazugságból legalább tíz másik hajt ki. Végül az egész fiatal életem már csak leplezgetésből és csalásból állt. A valótlanságok hálója mind gubancosabb lett. Engem pedig elfogott egy bizonyos pánik. Mennyivel kényelmesebb helyzetem lett volna, ha csupán a leckémet kell megírnom! Most azonban éjszakáról éjszakára ott kellett ülnöm az asztal mellett, kettős füzetet vezettem, vagy hamisítottam a kimentéseket.
Közben karácsony felé közeledtünk. Szüleink egyre azon törték a fejüket, mivel szerezhetnének örömöt nekünk. És én…! Miközben testvéreim vidáman játszottak, engem az elfuserált élet teljes nyomorúsága szorongatott – hogy fogok ebből valaha kikeveredni?!
Egy napon aztán beütött a fenyegető katasztrófa. Világosan látom a jelenetet lelki szemem előtt, mintha tegnap történt volna. Lánytestvéreim a folyosón labdáztak, én pedig komoran töprengve ültem a lépcsőn.
Akkor csengettek, a postás hozta a leveleket… Néhány perc múlva kinyílt a dolgozószoba ajtaja, apám megjelent, és nyugodt hangon felszólított: „Gyere be hozzám!”
Szívem a torkomban dobogott. Az asztali lámpa fénye az éppen felbontott levélre esett. Azonnal felismertem az osztályfőnököm írását.
Mi volt a levélben?! Hasztalan igyekeztem kibetűzni, de apám máris átnyújtotta, s míg én reszketve olvasni kezdtem, ő leült a karszékébe.
Összesen két sor volt a tartalom, melyben a tanár beszélgetésre kérte apámat.
Összesen két sor volt a tartalom, melyben a tanár beszélgetésre kérte apámat.
"Ülj ide mellém – mondta apám -, és mondd el, miről van szó."
Most aztán vallanom kellett. S a szívemből hömpölygött kifelé a csalásnak, a félrevezetésnek, a hazugságnak és lustaságnak egész szennyes áradata. Szinte elszörnyedtem, amikor mindent így kiterítve láttam magam előtt. Ó, le tudtam volna köpni magam! Ott ült az én drága apám, aki naponta bizonyította felénk a szeretetét, és úgy tűnt, mintha mérhetetlen szomorúság sötét fátyla borult volna rá.
Végre befejeztem. Apám teljesen magába roskadt. Rettenetes mély csend ékelődött közénk. Csak kívülről hallatszott be húgaim vidám kacagása.
Most aztán vallanom kellett. S a szívemből hömpölygött kifelé a csalásnak, a félrevezetésnek, a hazugságnak és lustaságnak egész szennyes áradata. Szinte elszörnyedtem, amikor mindent így kiterítve láttam magam előtt. Ó, le tudtam volna köpni magam! Ott ült az én drága apám, aki naponta bizonyította felénk a szeretetét, és úgy tűnt, mintha mérhetetlen szomorúság sötét fátyla borult volna rá.
Végre befejeztem. Apám teljesen magába roskadt. Rettenetes mély csend ékelődött közénk. Csak kívülről hallatszott be húgaim vidám kacagása.
Apám felegyenesedett, s mintha lelke mélyéből szakadt volna ki a mondat: „Te leszel egy szeg a koporsómban. Most pedig eredj!"
És én mentem. A könnyek végigfolytak arcomon, miközben a sötét lépcsőn felkapaszkodtam a hálószobámba. Testvéreim riadtan néztek utánam. Gépies mozdulatokkal kibújtam a ruhámból, és lefeküdtem. Senki nem hívott vacsorázni. Igaz, nem is lett volna étvágyam. Később hallottam, amint anyám karácsonyi énekeket énekel a testvéreimmel. Akkor kitört belőlem a sírás. Homályosan megéreztem, hogy a bűn kizár a közösségből, és magányossá tesz.Mérhetetlen kétségbeesés fogott el – önmagam miatt! Az én szennyes kezemből többé a kutya sem fogad el egy darab kenyeret! Apám ezentúl képtelen lesz vidáman nevetni! És engem soha többé nem szeret senki!
Késő éjszaka volt. Apámon kívül mindenki lefeküdt. Figyeltem a megszokott kis zörejeket. Édesapám bizonyára egyedül ült még dolgozószobájában a munkája mellett.
Hirtelen hallottam, hogy nyílik az ajtaja. Most megy a hálószobájába… Mi ez? A szívverésem is elakadt. Világosan észleltem, hogy elhalad a szobája mellett, és az enyém felé közeledik. Egész lassan, lépésről lépésre, mintha súlyos terhet cipelne.
Riadt gondolataim egymást űzték: nem tudtam visszaemlékezni, hogy kis zugomba apám valaha belépett volna. Mit akarhat most? Jön a nagy leszámolás? Elzavar otthonról?
Már az ajtóm elé ért. Észrevettem, hogy egy pillanatig tétovázott… aztán kinyílt az ajtó… belépett a sötét szobába… Visszafojtottam a lélegzetemet. Ő mozdulatlan csendben állt. Aztán halkan megkérdezte: „Alszol már?”
Feltartóztathatatlanul tört elő belőlem a zokogás. Szólni egy szót sem tudtam. Akkor odalépett az ágyam mellé… végtelen gyengéden fejemre tette a kezét, és így szólt: „Bizonyára örülsz, hogy végre minden napfényre került, édes fiam!” Éreztem, hogy lehajol hozzám, és megcsókol. Aztán kiment.
Úgy hevertem ott, mint aki megbénult. És mégis – szerettem volna felugrani…szerettem volna a nyakába esni: „Édesapám!” De mire összeszedtem volna magam, hallottam, hogy csukódik az ajtaja.
Egyedül feküdtem a sötétben. Ritkán éreztem ilyen végtelen, gyönyörűséges boldogságot. Megbocsátott! Megbocsátott! Igen, mostantól kezdve új lesz minden, minden!...
Egyedül feküdtem a sötétben. Ritkán éreztem ilyen végtelen, gyönyörűséges boldogságot. Megbocsátott! Megbocsátott! Igen, mostantól kezdve új lesz minden, minden!...
Apám másnap felkereste az osztályfőnökömet. Nem tudom, mit beszéltek egymással. Én pedig óriási buzgalommal nekifeszültem, és húsvétra jó bizonyítványt vittem haza.
Édesapám pedig többet nem említette az esetet. Visszavonhatatlanul fátylat borított az egészre. Vétkemet megbocsátotta – „a tenger mélyébe vetette”, ahogy a Biblia mondja.
Sok évvel később megismertem azt a bűnbocsánatot, amit az élő Isten Jézus Krisztusban, a Megfeszítettben ajándékozott. Akkor ismét eszembe jutott a régi történet ifjúkoromból: a bűnbocsánat azt jelenti, hogy vétkünk soha-soha többé szóba nem kerül. Igazán és valóságosan eltöröltetik.
Ebben a bűnbocsánatban van az erő egy új élethez. Aki ezt megtapasztalja és hiszi, annak a szíve túlárad az Atya iránti szeretettől.